Aki nem mélyült el komolyabban a témában, annak úgy tűnhet, mintha az autó indítóakkumulátorok mit sem változtak volna az elmúlt évtizedekben. Régen is egy jó nehéz műanyag doboz volt két ólomrudacskával a tetején, meg most is az. Holott sokat változtak: kívülről eltűntek a dugók és a cellaösszekötések, és már az akku állapotát mutató varázsszemmel sem nagyon találkozhatunk. Mindez a belső szerkezet fejlesztésének köszönhető, ami az akkumulátor gondozási igényére és a tartósságára, élettartamára is kedvezően hatott.
A dugók azért tűnhettek el mindörökre, mert megváltoztatták az akkumulátor lemezeinek, pontosabban lemezrácsainak kialakítását és összetételét. Anyaguk alapvetően ólom volt (ma is az), amit évtizedeken át antimonnal tettek szilárdabbá. Az akku működése egyébként alapelvében egyezik a mostaniakéval. A pozitív lemezrácsok nyílásait sötétbarna színű, porózus ólom-dioxiddal, a negatív lemezeket pedig szürkés színű, szintén porózus ólommasszával töltik ki. A lemezek közötti elektromos kapcsolatot a mindkét lemez masszáinak pórusaiba beivódó kénsav desztillált vizes oldata biztosítja. Terheléskor, vagyis amikor áramot vesznek ki az akkumulátorból, akkor mind a pozitív, mind a negatív póluson kén-szulfát válik ki, ami közben a kénsavnak lecsökken a sűrűsége. (Szulfáttartalmát átadja az ólom-, illetve az ólom-dioxid masszának.) Töltéskor a folyamat megfordul, az ólom-szulfát mindkét elektródán visszaalakul ólommá, illetve ólom-dioxiddá, a sav pedig visszanyeri eredeti sűrűségét.
totalcar.hu